A NAGY STADION
Rejtelmes módon, s mint később megállapíthattam, akaratom ellenére egy nagy versenypályára kerültem. A hatalmas s mind jobban táguló körökben egymás fölé emelkedő lépcsőkön alig egypár néző lézengett, akik monoklisan, diadémosan mosolyogtak a porondon tolakvó izzadt tömegre. A pályán kívül cafatos, kócos emberfejek morogtak, himbáltak, mint a tenger.
Odaálltam a nagy kapuhoz, melyen a számukhoz sietők kullogtak, feszítettek el előttem, akit kezdett kábítani az élő kerítés összevissza lüktetése.
Egy kedves hervadt asszonyi arc meleg lehelete csapott arcomba:
- Hát, fiam, magával mi lesz?
- Igen, kérem, igen! - feleltem valami még onnan hozott ostoba elszégyenkezéssel, s befurakodtam a homokra. Egy hegyes hasúvá hízott rendező feltartóztatott:
- Be van ön nevezve?
Pirosló arccal suttogtam:
- Igen, az édesanyám nevezett be.
- Hja, úgy! - gőgösködött a rendezői lenézés. - S mire?
- Zsákfutásra!
- Z csoport, leghátul... - adott át egynéhány kusza szakállú, rojtos nadrágú, görnyedt alaknak, kik tudományosan jóakaratú motyogással kísértek a kijelölt pont felé. Szótlan, fürge labdarúgók mellett haladtunk el. A főcsatár nevét generálisnak ordította a tömeg, s a kapuvédők fején kis korona kókadt. Amott komoly férfiak fogtak marokra mázsás fóliákat, lassan forgásba kaptak a porondot szűk körré szorító fehér lécen belül, s aztán elhajították. Kevesen figyelték az érdektelen versenyt, s az eldobott súlyok nagyot buffantak a homokban, amely sietett elborítani őket.
- Tudósok! - motyogta röhögve fülembe az egyik vezető, s titokban pálinkával kínált.
Vékonyra hegyezett rudakkal forogtak odébb szép és rongyolt fiúk. A fiúk mosolyogtak, a gerelyek gyönyörűen repültek, de nem mindegyik talált.
- Szenzációs! A Corriere! - kiáltott egy előrelépő, s akkor vettem észre, hogy minden versenyző a saját gerelye nevét harsogja.
Itt megint kis pocakosok gurultak akadályversenyben zajongva egymás hegyén-hátán. Csőd-árok, ultimó-sövény, börze-fal fölött kígyózott el a futás, s aki lábát törte, ott maradt ülve, ahol elesett.
Mozgalmas és vidám látvány volt, s szívből nevettem a mások örömének, mint a bolondok szokták. De legszebb volt az ezerméteres síkfutás. Lányok és fiúk együtt szaladtak szmokingban s combközépig felhúzott szoknyában.
- Nézze, öcsém, csak bokától térdig, az a legkülönb, selyem, formás, színes! - motyogott a kísérő. A szemét kerekre nyitotta, s én elszaladtam.
Milyen jó lenne mindent megpróbálni! Mindent, mindent! - biztattam magamat susogva, s elvegyültem a tömegben.
Hirtelen egy nagy barna labda gurult felém.
- Rúgj belé! - ordította bennem valaki, de én vállat vontam és elfordultam. A hajításra emelt súlyt kavicsnak éreztem, és a markomba rejtegetve álltam odébb. A gerely krajcáros tollszárrá szegényedett kezemben. Az első akadálynál lelohadt futásom heve, s érdeklődve kezdtem nézegetni a hosszúkás dombocska gyöpét. Sok mindennek feléje mentem, de csak elkanyarodtam hamar. Aztán megálltam egy sarokban, s nagy okosan megfontolt sírásba kezdtem. Egy koldus kuporgott mellettem. Cigarettát kértem tőle, s lassan megnyugodtam.
- Mi ez, kérem, mi ez? - mordult rám egy hang.
Megismertem a főrendezőt, s lehajtottam a fejem.
- Miért eresztenek ilyen elemeket a pályára?! - ordított a főrendező, s messziről asszonyi zokogás hallatszott.
Hat puhafa deszkából szabott kényszerzubbonyt húztak reám, s négy fekete ló méltósággal kocogott el velem.
1923